Ma délután megkérdezte tőlünk a lektorunk, hogy vagyok, s én erre udvariasságból azt válaszoltam, jól. Erre ő kételkedve nézett rám, ezért be kellett vallanom, hogy az éjszakámat némi alkoholos ital társaságában töltöttem. A lektorunkból erre előtörtek az anyai érzései, azt mondta, hogy igyak otthon teát és aludjak sokat (persze az óráról nem engedett haza, pedig milyen jó lett volna), úgyhogy most a tanácsa szerint cselekedem, és beszámolok néhány dologról, ami az elmúlt néhány hétben történt.
...vagy mégsem. Mindenesetre megismertem egy nagyon aranyos srácot, akivel az elmúlt rövid időszakban néha-néha találkozgattam. Azt is mondhatnám, hogy tegnap este ő volt az, akivel borozgattam, mert véget ért az első nyelvkurzusom. :) A folytatásról még vitatkozunk az iskolával, én attól félek, hogy az új vezetőség csak ki akar használni, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy továbbviszem a csoportomat.
Viszont a csoportom imádni való volt! :) Utolsó órán vettek nekem közösen egy doboz Mercit, és külön-külön is kaptam tőlük különféle bonbonokat, édességeket, nagyon kedvesek voltak. És persze azt szerették volna, ha én viszem őket tovább, de hát ez a kérdés nem tőlünk függ.
Egyébként úgy éreztem, hogy sikeres voltam tanárnéniként, a tananyagot sikerült időben leadnom, a tanítványaim nagy része pedig el is sajátította. Szerintem jó hangulatúak voltak az órák, bár akadt némi kellemetlenség a nem fogó táblafilcekkel és a teremcserékkel. :D Utólag változtatnék kicsit a tanítási módszereimen, néha nagyon elragadtattam magam és elkezdtem ledarálni a leíró nyelvészetet, de ez hiba volt, mert sokszor üres szemekkel bámultak rám... Viszont a játékok tényleg bejöttek, nem is gondoltam volna, hogy a felnőttek is élvezhetik. Szóval összességében pozitívan csalódtam magamban, nem gondoltam volna, hogy tényleg jó lehetek a tanításban, és örülök, hogy végül elfogadtam az ajánlatot. :)

Egyébként ma kaptam egy ingyen szerencsesütit egy cuki kínai nénitől. :D Néha egészen apró dolgoktól is fel tudok vidulni, szinte minden nap van ilyen pillanat.

Ejj, azt hittem, több mondanivalóm lesz, de be kell látnom, semmi különös nem történik mifelénk. A komoly dolgokhoz jelenleg agyilag kevés vagyok (vagy csak másnapos), de majd valamikor jelentkezem még, mert nem akarom bezárni a blogot. Tényleg nem.

Szép napot! :)

A mai napon véget ért egy öt éve tartó, boldog kapcsolat. Az egész körülbelül fél éve kezdődött, amikor a telefontöltőm műanyag burkolata elkezdett szétesni. Az állapota gyorsan romlott, nyár végére már csak a kábelek maradtak, de még működött. Aztán néhány hete azt vettem észre, hogy nem tölt a telefonom: szétszakadt a kábel.
Az a kis mobil volt életem szerelme, minden reggel felébresztett és lehetett vele zenét hallgatni, ráadásul a telefonálás funkció is tökéletesen működött, szóval próbáltam megmenteni, de az USB-s töltést valamiért nem kedvelte, teljesen meghülyült az akksija. Egy új töltő kellett volna, de anyukám szerint érdemesebb egy új telefonba befektetni, szóval könnyes búcsút vettem a régitől és tegnap este átböngésztem az akciós terméklistát.
Nem volt valami nagy választék. :D Végül kettő és fél készülékre szűkítettem a listát (a feledik egy áhított, de drága telefon lett volna, amit természetesen nem kaptam meg), ma délelőtt bementünk az üzletbe, megnéztem őket élőben is, és nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy melyik típust szeretném. A fekete vagy fehér színen többet agyaltam, végül a fehér mellett döntöttem, emellé még választottam egy rikító sárga tokot, ami a testvérem szerint undorító, szerintem viszont pont ez a jó benne. :D
Még nem adtam neki nevet, de remélem, jó barátok leszünk. Még új nekem ez az okostelefon-dolog, eddig kibírtam applikációk nélkül (mondom ezt úgy, hogy itthon éjjel-nappal tolom a tabon a Candy Crush-t), de ha reggelente fel fog ébreszteni és a zenelejátszója sem fog tönkremenni, sőt, ha netalántán telefonálni is lehet vele, akkor sokáig jóban leszünk. Ha nem, akkor pedig hónapokig hallgatom majd anyám „bezzeg én megmondtam” monológját. Jaj, de jó lesz. 

Ezt a pár linket már jóval korábban meg akartam osztani veletek, de sosem volt rá időm, és most félek, hogy talán már túl késő… mindenesetre azért itt van két érdekes téma, amire felfigyeltem az utóbbi időben.

Az első ez a blogbejegyzés lenne.
Nem fűznék hozzá kommentárt, érdemes VÉGIGolvasni (igen, a végén van a poén), mert szerintem nagyon jól rámutat, hogy mi a baj a médiával.

A következő szintén egy blog, Theas bryllupsblogg a becsületes neve. Sajnos mire rászántam magam, hogy írjak róla, már több helyen is elterjedt, úgyhogy nem tudom, mennyire lesz újdonság nektek.
A lényege, hogy egy 12 éves lány feleségül megy (pontosabban: ment volna) egy 37 éves férfihoz, az esküvői előkészületekről szól a blog. Természetesen mindent csak megrendeztek, mindezt azért, hogy fölhívják a figyelmet az elmaradottabb országokban végbemenő gyermekházasságokra.
Mint már említettem, az akció nem maradt Norvégia határain belül, több híresség, politikai vezető is felszólalt a házasság ellen. Az utolsó bejegyzésben lévő videón pl. látható, hogy milyen sokan összegyűltek, hogy tiltakozzanak ellene.
Kiemelek néhány gondolatot, mert van egy olyan érzésem, hogy az olvasóim közül nem mindenkinek a norvég az anyanyelve:

„Heldigvis fikk vi stoppet bryllupet i tide. Jeg synes det er så fælt at 39.000 jenter står barnebrud hver dag og jeg er glad for at jeg har fått gitt dem et ansikt. Jeg vil at alle verdens jenter skal få gå på skole, leke med venner og være barn…”

Szerencsére időben le tudtuk fújni az esküvőt. Úgy gondolom, borzalmas, hogy minden nap 39000 lány válik gyermekként menyasszonnyá, és örülök, hogy én testesíthettem meg őket. Szeretném, ha a világon minden lány iskolába járhatna, játszhatna a barátaival és gyermek maradhatna…
Ezt egyébként maga a menyasszonyt játszó kislány nyilatkozta.

Megszólal az egyik (majdnem) valós áldozat is:
„Jeg ble nesten barnebrud. I en alder av 14 år sa familien min at jeg måtte gifte meg med en voksen mann. Jeg sa nei. Jeg ble redd og gråt, men presset i det lille samfunnet var så stort. Jeg fortalte familien min at det var galt å gifte bort et lite barn og til slutt overbeviste jeg dem om at jeg ikke måtte gifte meg. I dag er jeg stolt over å si at jeg har hjulpet fire andre barnebruder ut av barneekteskap.”

Én is gyerekként lettem majdnem menyasszony. 14 éves koromban a családom azt mondta, hogy feleségül kell mennem egy felnőtt férfihoz. Megijedtem és sírtam, de a környezetem nyomása óriási volt. Elmondtam a családomnak, hogy rossz dolog egy gyermeket férjez adni, és végül meggyőztem őket, hogy ne kelljen férjhez mennem. Ma már büszkén elmondhatom magamról, hogy négy másik lányt sikerült megmentenem a kényszerházasságtól.

És a nagy álmok: „…vi håper Norge nå kan ta en internasjonal lederrolle også i kampen mot barneekteskap.”
Reméljük, hogy Norvégia vezető szerepet tölthet be a gyermekházasságok elleni harcban.

A férjet játszó színész gondolatai:
„Det føltes helt grotesk å stå ved alteret […] har dette vært en sterk opplevelse, men jeg angrer ikke et sekund, for denne saken er utrolig viktig…”

Egészen groteszk volt az oltárnál állni… nagyon erős (megrázó?) élmény volt számomra, de egy pillatatig sem bántam meg, mert ez az ügy hihetetlenül fontos…

Természetesen mindenki nagyon boldog, hogy felnyithatták a világ szemét egy ilyen fontos és aktuális problémára, és remélik, hogy minél többen csatlakoznak az akcióhoz.
Szerintem érdekesen közelítettek a témához, jó ötlet volt egy kislány szemével láttatni az egészet. Különös, hogyha egy hasonló dolog több ezer kilométerre tőlünk történik meg, akkor nem is veszünk tudomást róla, de ha a nyugati világunkban zajlik le ez az esemény, akkor rengeteg ember ellenreakcióját váltja ki. Őszintén szólva, szerintem ez a kampány önmagában nem fogja megváltoztatni a világot, gondolatébresztőnek viszont kiváló.
Ti mit gondoltok?

Ui.: A norvégomat nem ér piszkálni, nem műfordításra törekedtem. :D

Az idősek otthonának kertjében ültem egy padon, és a legjobb barátnőm, Marika kis unokájával beszélgettem. Fiatalkoromban gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy mit fogok majd mesélni az unokáimnak, de most már nem kell ezen törnöm a fejemet, mert nincsenek unokáim. Se gyerekeim. Szóval maradt nekem Marika meg az unokája. Elmeséltem neki egy történetet arról a különösen meleg, őszi napról, amikor már annyi idős voltam, az USA-ban is fogyaszthattam volna alkoholt, de nem fogyasztottam, mert több ezer kilométerre laktam az államoktól. Szóval azon a szép napon a tömött buszon ültem és épp egy samponreklámba beillő mozdulattal simítottam végig a hajamon, amikor a kezembe akadt egy büdösbogár. Nosza, gyorsan lesöpörtem magamról, erre a kis gonosz bemászott a ruhám alá, és a melltartómon kezdett el mászkálni. Stílusosan próbáltam kirázni a bogarat, úgy, hogy ne tűnjön úgy, mintha épp pornófilmet akarnék forgatni, mire ez az ördögi teremtmény isteni illatfelhővel örvendeztetett meg bennünket. De legalább megszabadultam tőle és a mellettem ülő nénit vette célba. Ó, a régi szép idők…

Arra is emlékszem, amikor egyszer bementem egy pékségbe csokis croissant-t venni, és ajándékba kaptam egy kakaós csigát, mire kedvem támadt volna az egész világot megölelni, ugyanis imádom a kakaós csigát!
Marika unokája azt mondja, hogy unalmas vagyok, de nem zavartatom magam, tovább mesélem unalmas életem unalmas pillanatait, és élvezem, hogy szívathatom ezt a gyermeket, pont úgy, mint ahogyan engem is szívattak a tanárok egykor, élvezem, hogy most én vagyok a felsőbbrendű és bármit megtehetek. Gonosz és megkeseredett néni lettem, de adok neki egy sütit, hogy legalább a kedvesség látszatát fenntartsam. Közben felmerül bennem az a kérdés, hogy miért váltottam múlt időből jelen idejű elbeszélésre, és hogy mindez hogyan jelenne meg egy narratológiai elemzésben.

Aztán belekezdek egy másik történetbe is, amikor egyszer hajnalban beindult a tűzjelző, és nem bírtam aludni; elmesélem azt is, amikor egyszer nyelvvizsga előtt beleírtam egy kis puskát a könyvtári szótárba, majd hónapokkal később ugyanaz a szótár került a kezembe, és a jegyzeteimet nem radírozták ki belőle; aztán sok más unalmas dolgot is elmesélek neki. Beszélhetnék neki hajmeresztő és izgalmas dolgokról is, de nem akarok, mert egy gonosz néni vagyok. Hehe.

Szóval így telnek a napjaim az idősek otthonában. Pont.

Képnézegető kis semmiség.
Legújabb mániám, hogy a cappuccinomon (nem, nem tudom kapucsínónak írni) lévő tejhab minőségét elemzem ki. Például néhány hete rátaláltam a tökéletes tejhabos italra, viszont amit szerdán és ma ittam, csupán közepes minőségű volt.
Jelenleg a tökéletes, otthon is elkészíthető teát keresem. A múltkor vettem egy doboz filteres teát, mert kellemes volt az illata, de sajnos az íze már nem annyira finom.
Ez gondolom senkit sem érdekelt, cserébe itt van néhány kép, mert mindenki élvezi, ha nem kell gondolkodnia. (Forrás.)